Bocsánatot kérek az elnézésért, de muszáj behoznom a hátrányt, némi rásegítéssel, ahogy szegény Lance Armstrong is volt ezzel, még boldogult biciklibajnok korában. :D Szóval a naprakészség elérése érdekében a kimaradt heteket egy posztban tárom a nagyérdeműm elé. .)

Az első hónapunk meglepően nyugisan alakult. Én a lányom születése után kényszeres hazudozónak, de minimum Münchausen-szindrómásnak tartottam azt, aki arról beszélt, hogy van olyan újszülött, amelyik nem üvölt egész nap. Ezesetben marhára örültem, hogy vééééégre akasztották a hóhért, hisz én is megtapasztalhattam, hogy valóban nemcsak városi legenda, hanem tényként létező valóság, Kicsidzsó egy nyugis baba. :) A 6. héten volt 2 nap, amikor kibújt belőle az ördög, és ebéd után már nem aludt estig, viszont cserébe ringatni kellett folyton folyvást, hogy ne nyüszítsen, de szerencsére ez is csak 2 napig tartott, úgyhogy még csak csodának sem aposztrofálhattam, hisz az 3 napig tart. (Meg ugye minden Skoda is 3 napig tart, feltéve, ha apám lesz a tulajdonos, vagy az üzembentartó :D) 

A nagylány a hetek alatt igen lassan közeledett a Kistesóhoz, ahogy belső körökben tréfásan nevezzük a magát mindennap kétszer tarkónfosó kis jószágot, de továbbra sem mutat vele szemben agresszivitást. Nem így a macskákkal... Sajnos velük némileg durvább lett, aminek folyománya, hogy a szőrmókok kevesebbet tartózkodnak nálunk, a csajon meg több a karmolásnyom. Ha a konyhában ténykedve meghallom, hogy azt bömböli, hogy "Ölellek meg!!!", akkor tudom, hogy épp szakított az aktuális macskaszerelemmel... :D Akkor persze kimegyek, profi mediátorhoz hasonlóan rendezve a vitát szétválasztom a feleket, és az egyiket megölelem, a másikat pedig felrúgom, a miheztartás végett. Persze naggggyon kell figyelnem, nehogy eltévesszem a feladatokat, és a lányom billentsem fenéken, a bolhafészkeket pedig szeretgessem. :) 

A 8. hétre Kicsidzsó elérte az 5 kilót. A baj, hogy csak széltére nő, hosszára nem... Én nem tudom, kire ütött ez a gyerek. A férjem is nézegette, még olyan 3 hetesen, és meg is jegyezte, hogy sürgősen kezdjek el gondolkodni azon, hogy kinek volt a felmenőim között szőke szemöldöke... :D Valóban, ha ránézek a fiamra, hát elég nagy szarban vagyok: nagy feje van, szőke haja, rettenet kövér, és rövid lábú, szóval elég nehéz lesz kimagyaráznom... :DDD 

A szoptatással kapcsolatos problémákat még nem sikerült teljes egészében megoldanom, de javítottam a technikán, így elviselhető a fájdalom. Hát mondjuk, nem egyszerű keringő: szegény picúr ugye valami izomtónushiányos állapotban próbál meg kajálni úgy, hogy ne feszüljön a nyaka, anyából meg ömlik a tej, és fullad bele... Komolyan mondom, olyan érzés, mintha eret vágnának rajtam, annyira jön sokszor a tejem. De egyébiránt jó dolog ez, nézni a redős kis tarkóját, ahogy eszik, és látni az elégedett arcát, amikor jóllakott. :) A lányom is, és Kicsidzsó is csinált olyat, hogy szopás közben a félig leeresztett szemhéja mögül nézelődött, mint egy kutya, amelyik azt lesi, nehogy ellopják a kajáját. :D 

Mivel ilyen nyugodtan és kiszámíthatóan telnek a napjaink, én is hamarabb visszatérhettem a társadalom berkeibe. Na, nem feltétlen önszántamból, igen, jól sejtitek, megint a hivatali ügyintézés csábított ledér szirének módjára. Na jó, nem a nyígás, nyilván nekem is érdekem, hogy küldjék a hattttalmas családi támogatási csecsemőgondozási segélykőccsönt, emiatt volt 1 körünk a bérszámfejtésen. Aztán még egy, mert a munkahelyemre leadandó adókedvezményes igazolást le kellett pecsételtetni egy másik némberrel is, aki a szomszéd utcában székelt, így a két kicsivel végigvonulhattunk a város összes kormány- és ablakán. :) Egy élmény volt. :D

Azután ott volt ugye a gyerekek kötelező szervízelése: a 3 éves és az 1 hónapos tanácsadás. Muszáj volt menni, ugrik a garancia, ha kihagyjuk... :D  Ez is jól indult: a doktornő fél órás késessel tudott behívni minket, ezért 11 óra után kerültünk be, ami azért tök szuppppi, mert Minimanga olyankor már álmos (gyakorlott szülők már vágják a rímet, hogy "és hisztis" is), a kicsi meg éhes volt már. Lemázsálták mindkettőt, megmérték a longitudinális fejlődésüket, Minibe belevágták a szurit, és jöhettünk is. Na jó, nem, még jött a szokásos hülyeség a doktornő részéről: a matricaőrület, miszerint a hörögve ürvöltő lányom majd ő megnyugtatja egy matricával, és mivel nem sikerült, már ki is mondta a diagnózist: "Hááát, én látok autisztikus jegyeket..." Elég morcosan szóltam vissza, de tényleg unom, hogy neki kvázi fogalma sincs a témáról, és meg eleve jobban ismerem a kölyköt, meg azt is láthatta, amikor házhoz jött ki, hogy akkor tök nyugis a lyány, de mindegy is, a védőnővel kibeszéltük a szitut. :) Kicsidzsó is sírdogált, nem szeret vetkőzni, öltözni mégannyira sem, de most legalább oltást nem kapott. :)

És ugye itt van még a félbehagyott projektem, a jogosítvány. Hát, ahogy ez a dolog áll, hamarabb lesz nyugdíjasbérletem, mint jogsim... :D Amikor már egész szépen látszott, hogy a fiam délelőtt stabilan 3 órát alszik, akkor visszamentem vezetni. Nagysikerrel, a 3 részletben való 5 óra alvás tették a dolgukat... :D Már egész kezdtem visszarázódni (újra ment, hogy a karkötős kezem a jobb, a fájós lábam a bal, na azzal nem fékezünk, a piros szegélyű táblán 30-as felirat nem vén tinédzser parti, hanem sebességkorlátozás, meg ilyenek...), amikor bejött ez az egetverő kánikula, és akkor visszanyalt a fagyi, mert még az oktató is keverte az irányokat. :D Kisméretű fekete autó, klíma nélkül, hát na. 

Apropó vezetés: táráááááám, 3 és fél év után végre újra szól a hatlövetű, azaz újra kifogástalan műszaki állapotban az én örök szerelmem, szóval ha épp úgy van (és "általában úgy van", ahogy a nagy gondolkodó, Fluor Tomi is megénekelte), mehetek motorozni. :D Ajvé!! Az elmúlt 1 hétben már 250 km körüli távot csavarogtam, és állatira élvezem. Már az is annyira jó, amikor csak a boltba ugrom el, de volt egy köröm Tokajba, ahol gyorsan elnyaltam egy fagyit a Tisza parton, és utána már mehettem is haza a következő szoptatásra, de akkor is fantasztikus volt. Nem fakultak a reflexek, egyből minden úgy ment, mint amikor 3 éve letettem a gépet. :) 

Ha már így rajtam van a mehetnék, az egyik hétvégére strandot terveztünk. És eljött a péntek (meg Joe Black is, agyhalál formájában), és eljövék a szomszéd házához a nagyeszű kőmívesek, majd megrendelék a sittnek a konténert, és az lebaszattatosz pontosan a kocsibejárónk elé... Én csak néztem, mint kezdő prosti az utazási csekkre, hogy akkor ez most így hogy. Kimentem, és az egyik, a májtranszplantációs listán előkelő helyet elfoglaló munkással megpróbáltam beszélni. Idézem:

"Mester, mikor viszik el a konténert? Sajnos így nem tudunk kiállni az autóval, és délután dolga van a férjemnek."

"Hát, csókolom, majd, ha tele lesz..."

"Nézze, ma péntek van. Ugye nem gondolja, hogy egész hétvégén itthon fogunk ülni???"

"De hova mennének, nagyon fontos programjuk van?"

- na itt kicsúszott egy bazmeg - 

"Nézze, 35 fok lesz. Mennék strandra, meg 2 gyerekkel ugye adódhat bármi..."

"Hát, akkor majd most megrakjuk, és 4 körül akkor jönne a teherautó érte."

"Akkor legyen így, de tutira..."

Kb. fél óra múlva csak hallom, hogy nem hallom a rögöket kopogni a konténer alján, hát ezek elmentek sziesztázni. Szerencsére hazaért a férjem, és ő már a kettes pályán folytatta ezt a stratégiai játékot: felhívta a munkavezetőt. Fél 3 után jött a konténerszállító, és ugyan anyám biztos csuklott egész könnyedén, de legalább ki tudtuk nyitni a saját kapunkat... 

A kétgyerekes létnek megtaláltuk tehát a napfényes oldalát. :) Azzal együtt, hogy persze vannak nehézségek, főleg logisztikaiak, még mindig könnyebb most, mint annak idején volt a lányommal, egy babával. Nyilván a gyakorlat is több, de a kicsi is sokkal könnyebb eset. :) Persze, este azért várom már a 8 órát, hogy a lányommal eljárjuk Barneyból a puszi-nótát, és lefektessem, és aznap már ne kelljen megválaszolnom több "micsinál" kérdést, és Kicsidzsó is lassan álomba szopizza magát, és végre az esti csendben hallhassam a gondolataimat. :)